Versek a kötetbõl

Feszült részegséggé vált a volt 
vágyak jéggé gémberedõ vad hallelujája 
kirohanni a múltból csak úgy ajtóstul-ablakostul 
friss erõm teljében amíg jonhom nem lohad 
egy új szerelem döfjön agyamba tõrt a szívem ezt tanácsolja 

Nyomortól részegült társadalom hadonászik az utcán 
jégcsapforró kezeikbõl kidõlt az utolsó ölelés 
az ablakon ugrik ki akinek ez kevés 
erõs szeszek fuldokolnak a holnap poharaiban s hazudsz ám 
itt vagy magad ámítva imitt-amott lökdösõdõ villamosok 
sikoltva félreváltanak ide kérem a mosolyt 

Kihalnak belõled ó azok a valahai talpalávaló utcák 
egy pillanatra félrenézel és a pohár bor is kidõl 
nincs tartanod semmitõl néked kevés immár a fenyegetés 
szigorú szeszek zördítik össze agyadat s nem tudsz szabadulni 
tõled hiába hagynád el vagy ott magadat 1989 május tizennyolcadika 
du. pontban félhat három galamb szállt ablakomba 
mosolyogva befejezem ládd itt most amíg lehet 
ezt a töredéknyi ihletet 

''Valaha vad miseborral telt kehely volt vágyszítta koponyád'' 
írtam egykoron a pillanat tékozló dühét feledve s kijátszva 
a sorsnak a négybetûs semminek mint az utolsó kockát 
pénzdarabot s úgy éreztem valaki megszabadult ettõl a sortól 
ha mástól nem is magamban már rég elhagytam visszatérted 
azóta vagyok ügy-etlen madár ki saját énekében rak fészket és száll 
ide-oda föl-le céltalanul de éhében bizton lecsapón mint az ihlet 
így lettem senki szociológiailag kimutathatatlan Isten elõl rejtezõ koldus 

A kapanyomok hegyén a koponyák völgyében 
írom itten és mostan és ''esztet'' a magyar nyelv 
az utolsó váram ahol még kirázhat a váltóáram 
ki pénzt igér dalomér' az menjen az anyjába 
tanulja meg a visszatérést hogy egyáltalán megszülethessen 
hessentsed el rádsúlyosuló énekem szeretve gyûlölt Budapestem 
éhem tömörûen gyönyörlik bõrömön kicsap 
a tenger kárhozatsója üres a koldus 
szíve és herezacskója

Airún hébe-hóba meg-meglátogatott egy-egy vendéglátóipari egységet. Az egyik ilyen alkalommal, miután nem elhanyagolható mennyiségû és minémûségû bort vett magához, különösen szépnek és elragadóan vonzónak talált egy hölgyet a szemközti asztalnál. 
Vonzódása elé akadályt nem gördítvén, rövid vizitációra ragadtatta magát a másik asztalnál épp Unikumba hörpintõ hölgynél. 
- Szabad? - kérdezte Airún szokásos keresetlen egyszerûségével. 
- Üljön csak le nyugodtan - biccentett felé kedvesen a nõ. 
- Hol találkozhatnánk? - kerülte körbe ilyeténképpen Airún a forró kását, de már mintha kissé megszeppenve. 
- Sehol - hangzott a válasz nem minden báj nélkül. 
- És mikor? - kérdezte fölcsillanó szemmel Airún. 
- Soha - mosolygott rá bátorítóan a szépség. 
- Ott leszek - felelte Airún s búcsút intvén, föltûnõen pallérozott léptekkel távozott.

a pásztorórának vége feljött a Hold 
részeg imbolygással az égre égve hagzott 
gyertyalángárny mint eltévedt tétova ondó- 
szál ráng a ránkmért plafonon csurran vagy 
cseppen nem tudom a csiki-csuki a taktikus 
tik-takra összecsuklik taktilisen fogom meg a 
kezed ha fogom mint daktilust a szaván íme a 
nagy stílus mint majom a faszán pörög egyhelyben 
lyukat ás a hébe meg a hóba mint ravasz zavarában 
az avarba a róka és léket vág mint héberbe a 
Tóra belém a Nap virradóra írmagom özönvíz ön- 
tözi a négy lovas valagát a gátlástalan patazaj 
föltöri csak ki kell nyitni a szekrényt egy 
októbervégi alkonyatkor mikor már a kidõlt pohár 
is feledi hogy ki voltál s beletúrni a glédába ra- 
kott ruhákba kiket valaha is hordtál s kedvesed 
csókjától megmámorodva s tántorogva a hat konyak- 
tól fogcsikorgatva szemnedved szenvtelenül kicsorgatva 
sírásnak is nézhetné saját könnyprizmáján aki oktalan 
okokon mint te boldogtalan okozat mosolyog 
míg a levendula vandál illatától támolyognak a molyok

Olyan határtalanul furcsa és madártávlattalanul ide- 
gen minden nõ, akit szeretek s aki viszontszereti ma- 
gát bennem. Kifejezni ezt a szerelmet nem lehet és be- 
fejezni tilos, hiába a hosszú, kanyargó mondatok, szé- 
lesebb a papiros. Belül már készül, ami kívül sohasem 
lesz látható. A lány errõl mit sem tud, de sziszegõ 
szépsége átható, csontig csóvázó pillantás s ki tudja 
mily szervezet tagja. Legjobb, ha biztonságból az em- 
ber a nyelvét csendben elharapja: maradjon csak az a 
pár dadogó szó és a gyönyör sûrû méze, az idõ tûz- 
vésze, a tér özönvize, s ha elalszik, nem engem für- 
kész-e foncsoros álmai labirintusában, hogy mit fogok 
én is álmodni - "mindennap a megfojtott gerjede- 
lemnek napja van" -, s álmomnak hazudni? 

Poharak mélyén lelem meg jutalmam, különös nyu- 
galmam, a hangszóróból kibukott és elbotorkált az 
utolsó dallam s ami még hátravan: a küzdelem, hogy 
legalább három legyen a kettõ. Egyen visznek két
koporsót, hányan halnak benne? Észveszejtõ lejtõ és 
emelkedõ. S már vágtázom tovább halott lovon, pán- 
célozott álomhullámokon egyedül e vakvilági káprá- 
zatban, amiben most hirtelen elmerül az akarat, a 
vágy, a mostohává vadult, sohává szelídült netovább. 
Alant a jelentés görcsében fetrengõk durva kezében 
elporlad a lant, és közelít egymáshoz és egybeér a 
padló és a mennyezet, sem vétkezned, sem üdvözül- 
nöd, és megváltoznod sem lehet, te krétarajz. Oly 
állandó vagy, mint a tábláról a nevedet letörlõ ha- 
talom.