Mert elfeledtet engem is e kétség...
Te jársz, te az eszembe szüntelen !
Szeretlek részegen, porig legyőzve.
A szerelemtől sírok és dühtül.
Agyamba képed imbolyog e gőzbe:
te csak mulatsz, mint az, aki üdül!
Hát féltelek ott a nagy nyugalomban.
Oly langyos és derűs ma Párizs!
Csodás ! Előttem kalamáris
és levelet firkantok máris
neked, ki ott élsz, hol annyi lomb van...
Biztos, azt a virágos, sárga-szalma
kalapod bordod, mely oly szépítő
fénykört lehel bőrödre ráfuvallva.
És elfeledtél! A vidék unalma
csinossá tett. . Ó ez a szép idő!
Jaj, sírni tudnék a haragtól!

Mult hónapban mindíg esett;
pont most viszik el, éppen akkor,
mikor a legszükségesebb!
Ily lángra még a szívem sose lolbbant.
Az enyhe levegő is kába
örömmel árad a szobába.
Dühös vagyok rád, mint a rokkant,
s azt akarom, szenvedj te is lenn.
Nem szép kívánság. S buta roppant.
De úgy szeretlek! bizonyisten!
Azt kívánom, bár meggyűlölnéd
érettem a tavaszt és azt, mi szép...
s elégedett lennék fölöttébb,
ha fájna a fejed is, picikét.