XIII.
ÖSSZEBÉKÜLÉS
| Megint haraggal váltunk el. Miért?
Mindegyikünk pedig fűt-fát ígért, hogy majd szeretjük egymást! Ám jegyezd meg, mostan nem én kezdtem. De te... Te kezdted... Mindegy. Te, én? Ő volt, a szerelem... Szóval faképnél hagytál kereken! És odamondtál az ajtóba nékem, azon a hangon! Fájt a büszkeségem! Erőltetett könny lángolt szemeden!... Nem furcsa ez? Mi egymás oldalán mindíg csakis gyűlölködtünk. Az ám. Hát nem te vagy hibás. De, hidd el, én sem. Hiszen szeretsz. Tudom. Én is. Egészen. Talán, mivel hasonlítunk. Talán, mivel együtt ülünk minduntalan. Az ember ingerült lesz végre, sértett. Mindent meg akar érteni... Na érted? Fürkész. Kutat. Töpreng. És nyugtalan. Figyeljük és nem éljük a szerelmünk. Hát hagyni kell. Előbb is: hogy szerettünk. Kimondhatatlan! Csakhogy nem szabad keresni mindég a „nagy” vágyakat! Gyötrődni! Izgatódni! És perelni! Te! Oly silány dolog ez a szerelmi
|
