XXVI.
TÁVOLSÁG
| Mint a gyerek, úgy megriadtam,
hogy a telefon őt jelezte. Egy órával előbb kiadtam parancsomat, hogy se ki, sem be, egy lelket sem engedjenek be. Lámpáimat mind elcsavartam. Halántékom csöpögött, zavartan. És hogy körülvett itt az éjjel, a te hangod igéretével, egyedül, ábránddal tele, azt képzeltem, hogy majd felém ver a te lehelleted szele... Majd hogy a telefon csörömpölt, vérem megállott az örömtől, pár másodpercig, ereimbe... Beszéltél. És hallottalak. De, úgy rémlett, hogy szinte-szinte a föld végéről jött szavad. Hisz hangod dombon és folyón át egyetlen lehelleteddel síkon, mezőkön lebegett el, átlépve a várost, a rónát, gázolva messze, sok-sok erdőn. Nyilván ezért szólt oly kesergőn,
|
