XXVII.

CSETEPATÉ

 

Te voltál a hibás. Te hát! Ha mondom, nagyon hibás! Te is tudod! Azért folyton fejeskedsz vélem, kis bolondom. Ugyan ne síjr már! Ez semmit sem ér. Idd a teád. És vége! Két órája vitatkozunk, veszekszünk már. Tehát beszéljünk másról... Idd meg a teát! Megyek, ha sírsz! De nem hat a szó rája!... Mit mondtam én neked? Hogy, fáj a lelked? Jó, én voltam hibás... nagyon... nohát... Töröld meg a szemed... Igen, szeretlek... Hiszen tudod... Ne sírj, a Krisztusát!... Mit? Megbántottalak. Hozzád sem értem! Hát hol bibis? Ölelj meg s vége lesz! Na. Nem haragszol már? Akkor miért nem békülsz ki? A teád. Igyál. Szeretsz?... De igazán? A rizsporos pamacs hol? Itt a zsebkendőm: a tiéd az nedves. Kérem mit óhajt még?... Habot parancsol? Tejet talán? Tessék. Hát látja, kedves, bár ordítok, mindíg én engedek. Vörösre sírta a szemét. Az égre, mosolyogjon már. Hú! De csúnya lett. Egykettő. Megcsókolni! Így. Na. Végre.