XXIX.

MÚLT

 

Valaha, hogy a párom lettél, most három éve már, riadva-tétován szerettél. De minderről letettél. S úgy érzem, érte kár. Ma idejössz hozzám, levetkezel, feltűzöd a hajad, enyém leszel... Bezzeg nem voltál akkor ily gyors. Így hívtalak becézve: kislány. Halkan suhantál, drága-titkos. A fénytől is remegve, tisztán. A legnagyobb lázunkba sem adtad magad át teljesen... S haragudtam rád. Hogy a csókod oly roppant-szűzi, elfogódott és nem jutott ki soha részem. Emlékszel, ezt mondtam: "Hohó, nem félsz te majd így, kis bohó, csak egyszer megszeress, egészen..." S most a komolyodó lányt visszavágyom és visszasírva fordulok feléje, ki, hogy szemérmesebb legyen az ágyon mezítlen karját nyomta a szemére.