Kedvenc verseim...
| És mikor újra megcsókoltalak,
szólni sem bírtál... Hangod szenvedő állat hangja volt: olvadni akarva símultak össze forró tagjaink s a szerelemtől szavunk elapadt. Elapadt, elakadt, - óh, szenvedő, szegény kis állatom, mily részegen néztél föl rám! Milyen édes beszéd volt néma mosolyod, s mily túlvilági ez az egész szótlan odaadás!... Most is így látlak, te szép, remegő angyal és gyermek, virág és arany, oly félénken s mégis úgy bizakodva bújtál hozzám, mikor égő kezem s ajkaim simogató hulláma melled bimbóiban gyönyörré merevült... |
