Mondd el ezeket újra, mondd. 
Még nem tudom jól az emlékeid. 
Szemed mögött az éj van, a titkok! 
Hát igaz az, hogy egykor vad kacajjal 
a fényben ugráltál nyitott, 
zilált és hosszú hajjal, 
mint ezen a fotografián? 
Mesélj. Igaz-e ez? Igaz? 
E fényképhez hasonlítasz, 
hol szép se vagy, te csitri lány? 
Szólj. Ebben az időben hogyan éltél ? 
Mire gondoltál? És miről beszéltél? 
Bús volt az életed, vidám? 
Megvolt valóban ez a nagy 
kert és a rácsa? S e butuska 
és borzadalmas-furcsa fruska, 
biztos vagy kérlek, hogy te vagy? 

Ez a kalap, e szörnyű, csúnya-ódon, 
a kalapod? Biztos vagy ebben? 
És e sok régi ember itt mi módon 
ismerhetett előttem? Lehetetlen. 
Ők vittek első útra, talmi 
kirándulásra és nyaralni, 
velük ültél vonatba, éjjel? 
Ők fogták a kezed, szeszéllyel 
vállukra kapva és becézve, 
gügyögve füleidbe: „Nézd te...” 
Jaj mért nem hagyták énnekem 
már akkor ezt a szerepem? 
Én elvittelek volna téged 
egyedül, kóborolni, messze, 
mutatva száz csodás vidéket, 
milyen a nyár, milyen az este 
s a hosszú út porába veszve 
szép és szelíd kis falvakat. 

A Földet adtam volna néked, 
vezetve értőn, hallgatag. 
És annyi tájtól, a parázsló 
égtől, vidéktől és a város 
fényétől tán kicsit sugáros 
lett volna a szegény varázsló. . . 
Tudják ezek az emberek, 
mit vettek el tőlem, szivem? 
De változtatnunk nem lehet. 
Hiába. Vége van. Igen. 
És e sok ember, mindahány, 
milyen közönséges, silány. 
Hidd el, ha köztem és teközted 
valami harc, vagy durva szó van, 
ők teszik, kik odakötöztek 
magukhoz s a vakációban 
elvittek falura, ligetre, 
mert a nyomuk lelkedbe éghetett... 
Ne gondoljunk hát többet erre. 
S most tedd el a fényképeket.