minek az a nevetséges, banális 
romantika, ha mindjárt abban áll is, 
hogy nagybetűvel írjuk: „Szerelem”? 
Ne kultiváljunk ily izléstelen, 
rossz pózokat! Azt mondják szüntelen: 
„Szívem”, „Szíved”, „Szívünk”. Milyen hülye. 
De, esküszöm megvolnánk nélküle 
s világosabb is lenne minden. 
Nincs is „Szívünk”: csak te meg én s szerintem 
csak emberek vagyunk, nyilvánvaló. 
De megrészegszünk folyton a szavaktól, 
mivel túlozzuk azt, ami van s akkor 
szegényes és kopottas a való. 
Hagyd kérlek, a „Szívünket”, buta szó. 
Legyünk mi! . . . Az igaz; ha künn a zajban 
találkozunk, nem reszketünk, mint hajdan. 
Te nem bolondulsz. Én se. Hát mi baj van? 

Megcsöndesedtünk kissé? Persze, persze. 
Természetes. És érthető. De semmi. 
Ez a szokás. A megszokás. Csak ennyi. 
Ha nem gyúlunk ki a találka-percre, 
már nem tudunk egymás nélkül se lenni. 
Mindegyikünk bús, valamit keres, 
a másikat. . . És, lásd, ez a helyes !