Hogy mért ülök szótlan-szelíden?
Mert ez a nagy perc, a szemeknek
és mosolyoknak perce, szívem,
az est, hogy végtelen szeretlek!
Ölelj. Cirógass enyhe-lágyan.
Ha tudnád, bennem mi buzog
és mennyi fény, gőg, mennyi vágy van
a jóság. . ! De azt te nem tudod!
Tedd föl kicsit a lámpaernyőt.
Az árnyban a szívek merengők,
a sok tárgy kissé ködbe tűnt
és jobban látni a szemünk.
Nem szólok szerelemről többet,
mert úgy szeretlek. Te becézgess,
ma este így leszek körötted,
szoríts te a melledhez, édes. . . !
A lámpaernyőt tedd föl csöppet.
Így. Most maradjunk szótlanul.
Ne moccanjunk. Mily kedves ez,
hogy langy kezed arcomra hull!...
Mi az megint már? Ki keres?
Áhá, igen, a fekete!
Hát adja föl, hamar, oda !
Gyorsan!... S az ajtót tegye be!...
Mit is beszéltem ? Micsoda ?
Igyuk a kávét. . . mostan? Akarod?
igaz: te forrón szereted.
Várj. Majd kiöntöm teneked.
Erős ma. Cukrot. Csak egy darabot?
Elég? Előbb megízlelem. Mit?
Hát itt a csészéd. Mindent tompa köd lep. . .
Milyen sötét is van. Nem látni semmit. . .
Talán a lámpaernyőt vedd le csöppet. |
