XVII.

NYUGTALANSÁG

 

A kacajod oly könnyedén, oly légi-fényesen repes az árnyban, ahol élek én. Nagyon erős. Tökéletes. Ezt nem szeretem, ne nevess. A házban ettől annyi fény, vagy egészség száll szét szüntelen, hogy önmagadnak is elég vagy. Így félek és az kell nekem, hogy szenvedő légy, álmatag, cicáskodó is és magad kicsinynek érezd, sírni tudj, bús, gyenge nő, ki nem ragyog. Mert akkor nem szeretek úgy. És sokkal nyugodtabb vagyok.