Hűbb akkor az emlékezet,
amely annyit felejt.
Az elkuszálja tán egy árnnyal
a vonalat, megbontva nemrég
jó rajzait, szépít, beárnyal...
De benne ép az emlék,
meghagyja ízét és szerelmét.
Az boldogságomat megója
s ha szólok, eljön, ami rég volt,
a méze és a borsa-sója,
fölötte a hatalmas égbolt.
Mihelyt kezem csak egyet int,
tűnt percem élhetem megint.

Mindent megőrzött az s megőriz:
itt az a mámoros, vad illat,
a fenyveserdő, remegő víz:
itt a homokba csókjainknak
szél-íze, a nagy levegő-íz;
a falu itt és a kisutca,
hol egy napon annyit vitázunk,
a visszatérés, herce-hurva,
folyton civódó, furcsa lázunk
s hogy szidtalak, micsoda vandál
és tűrhetetlen állapot,
mikor bosszantva válogattál
minduntalan képeslapot...
aztán sírásunk és a pardon...
a templomunk, villánk a parton...
kirándulásunk, a kerékpár,
melyet mi, mint bohém, derék pár
lonccal díszítgettünk... az ünnep,
sikoly, dal, bűve a könyűnknek,
a természet, s a nap, a részeg,
melynél sosem volt szebb, egészebb,
elhozza mind, mi szertefoszlott
és rajt lebeg a hangulat...

Hát azt hiszed, a sztereoszkóp
az is ilyen képed mutat?
Nem érzed-e, mily bús, siralmas-olcsó
ez éles rajz, e fekete-fehér,
eleven multra hull itt a koporsó,
kijönne, ám szorítja a fedél!...
Barátainknak feltárnád e kriptát,
hol életünk elsenyved, csakugyan?
Ámulnak ők majd, firtatják a titkát.
"Itt laktatok e pici faluban?
Szép táj! A fák! Ni itt a part is, itt hát..."
S nevetnek, hogy mért állok oly busan...

Mulass. Mutasd meg nékik az utunkat.
De e vidékeket, miket szerettem,
száz arcodat a változó keretben
meg sem tekintem többé: engem untat.
Az én fejembe tündér kép rezeg
s e sok adat semmit se tud felőle...
Poéta az emlékezet.
Minek csinálsz hát történészt belőle.